Az egész gyermekkorom igazán jónak mondható (egy időszakot kivéve), nem voltunk szegények, igazából mindent megkaptam, amire vágytam és ráadásul abban az időszakban nőttem fel, mikor még focizhattunk az utcán mezítláb, gengelhettünk a játszótéren a környékbeli gyerekekkel és mikor felvillant az utcai közvilágítás azonnal rohantunk haza, mert ez volt a szabály. Remek évek voltak. Hárman voltunk testvérek az öcsémmel és az unokanővéremmel. Azért csak voltunk, mert mióta felnőttünk, úgy érzem, mintha már nem lenne meg az érzelmi, csak a vér kapocs. A gyermekkorom tüskéje, mely mai napig, s most már valószínűleg elkísér, édesapám elvesztése volt. Imádtam őt, gyermeteg rajongással és ma már, ha meglátom egy képen szégyenemben sírok. Szégyenlem magam, hogy már nem emlékszem az arcára, a mosolyára, a létére. Hogyan is emlékezhetnék? Kicsi gyermek voltam még, alig 7-8 éves. Szeretem, mai napig szeretem. Amikor elmondták, hogy nem jön haza többé, az kegyetlen érzés volt, tisztán emlékszem rá, kár volt a felesleges angyalos maszlag. Ezek után anyu is szétesett. Már nem volt köztük szerelem, de azért a társad elvesztése igen is fáj, ezt biztosra veszem. Mániákus gyűjtögetésbe kezdett, mármint nem kacatokat gyűjtött, hanem tartós élelmiszert, félt, hogy egy keresetből éhen halunk majd. Rengeteg konzerves ételt felhalmozott. Arra mondjuk nem emlékszem, hogy mi fogyasztottuk e el, de szerintem, mikor megnyugodott sokat elosztogatott az ismerősi körünkben lévő szegényebbeknek. Jó munkahelye volt, irodában dolgozott, szerintem alapból sem állt fenn az éhenhalás veszélye. Szeretem az emberek lelkét és az ő szemszögükből is felmérni a helyzetet, így meg tudom érteni. Két gyermekkel egyedül maradni, az olyan érzés lehetett, mintha hirtelen porszem volnál a nagyvilágban. Szerintem ezen időszak után többé nem is beszéltünk érdemben apáról, pedig kellett volna. Az én kis lelkemnek biztosan. Mai napig kimegyek a temetőbe, mikor már elegem van az egész világból és elmesélem neki, ami bánt és sírok, zokogok, Ő megért, biztos vagyok benne, hogy ott van és érzi a súlyt, amit magamban hordozok. Jól esik ezt leírni, de máris könny szökött a szemembe. Érdekes amúgy, én úgy emlékszem, hogy nyáron történt, úgy is álmodok róla, pedig valójában télen volt. Várta az első havat, de sajnos már meg nem élhette. Szerettem volna látni őt utoljára a temetésen, de ott sem lehettünk. Szerintem szörnyű, mikor valaki ilyen fontos, meg nem ismételhető kérdésekben dönt nélküled, még akkor is, ha gyermek vagy, ez kihatással lehet a gyermek egész létére. Kedves Szülők, anyák és apák, ne döntsetek az elvek szerint, miszerint egy gyereknek ilyet nem kell látnia, beszéljetek a gyermekeitekkel, döntsetek úgy, hogy előbb meghallgatjátok őket. Sajnos ezt a fontos leckét is elég hamar megtanította az élet, de igazán csak most értettem meg, hogy gyermekeim vannak.
1. Bevezetés, a kezdetek
2023-06-28
Szia. Én egy fiatal lány vagyok és úgy érzem néha, hogy amik megtörténtek/történnek dolgok velem, abból egy egész jó blogsztorit lehet írni, úgyhogy belevágok, bizonyos részlet információkat megváltoztatok, hozzáteszek/elveszek, hogy senki számára ne legyen felismerhető! :)
Hozzászólások (0)